Mit jelent nekem a Bachata?

Sokszor gondolkodom azon, mit jelent nekem valójában a Bachata.

Mondhatnám egyszerűen azt, hogy egy tánc. Egy hobbi. Egy munka. Egy közösség.

De nekem ennél sokkal több.

Szabadság. Fejlődés. Önismeret. Munka. Alázat. Tisztelet. Öröm. Kapcsolódás. Közösség. Barátság. Szenvedély. Kihívás. Tudás. Önmegvalósítás. Akaraterő. Küzdelem. Flow. Eufória.

És még valami: egy ügy, amiben hiszek.

A Bachata rengeteget adott nekem az évek alatt. Embereket, élményeket, barátságokat, sikereket, kudarcokat, tanulságokat. Voltak pillanatok, amikor egyszerűen csak boldoggá tett a tánc. És voltak időszakok, amikor keményen szembesített saját magammal.

Mert a tánc szerintem önismeret is.

Megmutatja, hogyan viselkedsz, amikor valami nem sikerül. Mit kezdesz azzal, ha valaki jobb nálad. Tudsz-e örülni más sikerének. Képes vagy-e újra kezdővé válni, tanulni, kérdezni, gyakorolni. Tudsz-e úgy egyre többet, hogy közben nem gondolod magadat egyre többnek.

Számomra az igazi tudás egyik legfontosabb jele az alázat.

Minél többet tanulok a Bachatáról, annál inkább látom, mennyi mindent nem tudok még.

Talán ezért áll távol tőlem az a gondolkodás, amikor valaki néhány év, néhány siker vagy némi ismertség után úgy érzi, megérkezett. Amikor a megszerzett tudás már nem arra szolgál, hogy adjunk vele másoknak, hanem arra, hogy megkülönböztessük vagy mások fölé helyezzük magunkat.

Én szeretem a versenyt.

Szeretem a kihívást. Szeretem, amikor valamiért meg kell dolgozni. Szeretem azt az érzést, amikor rengeteg munka után egyszer csak összeáll valami, ami korábban lehetetlennek tűnt.

De csak a tisztességes versenyben hiszek.

Abban, amikor azért akarsz előrébb jutni, mert jobbá válsz. Többet tanulsz. Többet dolgozol. Többet teszel bele.

Nem abban, amikor a saját előrelépésünkhöz szükségünk van arra, hogy valaki mást kisebbnek mutassunk.

Rosszul érint, amikor azt látom, hogy egy közösségben megjelenik a másik lejáratása, az irigység, a könyöklés vagy az érdekből kialakított kapcsolatok világa. Amikor valakivel szemtől szemben kedvesek vagyunk, mögötte viszont egészen mást mondunk róla.

Ha ilyet látok vagy tapasztalok, inkább szomorú leszek, mint dühös.

Mert számomra ez nem fér össze azzal a szellemiséggel, amit a Bachata jelent.

Ugyanígy nehezen tudok azonosulni azzal, amikor a tudás státuszszimbólummá válik. Amikor nem az a cél, hogy megosszuk, hanem hogy bizonyítsuk vele, mennyivel többet tudunk másoknál.

Szerintem a valódi tudásnak nincs szüksége erre.

A tudás attól lesz igazán értékes, hogy képesek vagyunk adni belőle.

És ugyanezt gondolom magáról a Bachatáról is.

A Bachata nem az enyém. Nem egy tanáré. Nem egy iskoláé. Nem egy közösségé.

Mindannyian kaptuk valakitől, tanulunk belőle, formáljuk, majd továbbadjuk.

Éppen ezért számomra veszélyes gondolkodás, amikor elkezdjük azt sugallni, hogy csak egyetlen helyes út létezik. Hogy csak egy bizonyos iskola, stílus, tanár vagy közösség tudja, mi az „igazi” Bachata.

Természetesen lehet szakmai véleményünk.

Lehet azt mondani, hogy valamivel nem értünk egyet. Lehet vitatkozni technikáról, módszertanról, zeneiségről, stílusokról. Sőt, szerintem kell is szakmai vitákat folytatni, mert ezekből fejlődünk.

De nagy különbség van aközött, hogy valamivel szakmailag nem értek egyet, vagy hogy emiatt leértékelem azt az embert, aki máshol tanul, máshogy táncol vagy másképpen tanít.

Amikor egy közösség azt kezdi közvetíteni a saját tagjai felé, hogy „csak mi csináljuk jól”, a többiek pedig kevesebbet tudnak vagy kevesebbet érnek, abból könnyen falak épülnek.

Én pedig pontosan ezekből a falakból szeretnék kevesebbet látni.

Mert szerintem nem attól lesz erős egy közösség, hogy elhiteti a saját tagjaival, hogy mindenki más rosszabb náluk.

Hanem attól, hogy van saját tudása, saját karaktere, saját értékrendje – és közben képes tisztelni másokét is.

Ez sokkal közelebb áll ahhoz, amit számomra a Bachata jelent.

A táncban ugyanis nem az számít, ki vagy odakint.

Amikor megszólal a zene, két ember áll egymással szemben.

Figyelniük kell egymásra.

Kapcsolódniuk kell.

A leadernek éreznie kell a followert. A followernek bíznia kell a leaderben. Egyikük sem tud igazán jó táncot létrehozni a másik nélkül.

Talán ezért szeretem annyira a connection gondolatát is.

Mert a connection számomra nem egyszerűen technika.

Egymásra figyelés.

És szerintem nemcsak a táncparketten lenne szükségünk belőle többre.

Amikor tanítok, ugyanezt érzem. Soha nem gondoltam úgy egy órára, hogy ott áll „a tanár”, vele szemben pedig „a diákok”, akiknek egyszerűen át kell adni valami tudást.

Egy jó óra kölcsönhatás.

Mi adunk valamit, a diákok pedig visszaadnak valamit az energiájukkal, a kíváncsiságukkal, a fejlődésükkel, az örömükkel.

Talán ezért lett számomra ennyire fontos a tanítás is.

Nem azért tanítok, mert ettől fontosabb embernek érzem magam.

Azért tanítok, mert szeretném, ha mások is megismernék azt, ami engem egyszer boldoggá tett.

És amikor látok valakit, aki teljesen kezdőként belép egy terembe, bizonytalanul teszi meg az első basic lépéseket, aztán hónapokkal vagy évekkel később magabiztosan táncol, közösséghez tartozik, barátai vannak, fesztiválokra jár, esetleg egyszer ő maga is tanítani kezd – számomra ez az egyik legnagyobb siker.

Nem az, hogy hány ember tudja a nevemet.

Hanem az, hogy hány embernek tudtam valamit adni.

Én ilyen Bachata-közösségben hiszek.

Olyanban, ahol lehetünk versenytársak anélkül, hogy ellenségek lennénk.

Ahol egy másik iskola sikere nem automatikusan a mi kudarcunk.

Ahol egy jó tanárt el lehet ismerni akkor is, ha nem nálunk tanít.

Ahol egy tehetséges táncos sikere motivációt jelent, nem pedig fenyegetést.

Ahol egy diák nyugodtan elmehet máshová is tanulni anélkül, hogy úgy érezné, ezzel bárkit elárul.

Ahol kíváncsiak vagyunk egymásra.

Ahol tanulhatunk egymástól.

Ahol nem falakat építünk magunk köré, hanem egy olyan kultúrát, amelybe az új generáció is szívesen érkezik meg.

Lehet saját stílusunk, saját iskolánk, saját módszerünk, saját közösségünk és saját karakterünk.

Sőt, szerintem kell is.

Ettől leszünk különbözőek. Ettől lesz választási lehetőség. És végső soron ettől lesz gazdagabb az egész közösség.

De ettől még nem kell kisebbé tennünk a másikat ahhoz, hogy mi nagyobbnak látszódjunk.

Ha valaki jobb nálam valamiben, inkább tanulni akarok tőle.

Ha pedig én tudok valamit jobban, akkor inkább át akarom adni.

Számomra valahol erről szól az egész.

Persze én sem vagyok szent. 😁

Van bennem versenyszellem. Van egóm. Tudok makacs lenni. Szeretek nyerni. Szeretek fejlődni, új dolgokat létrehozni, feszegetni a határaimat, és igen, szeretem azt is, amikor egy kemény munka után jön az eredmény.

De számomra nagyon nem mindegy, hogyan jutunk el odáig.

Mert lehet győzni úgy, hogy közben elveszíted mások tiszteletét.

És lehet veszíteni úgy, hogy közben emberként több lettél.

Én inkább szeretnék úgy versenyezni valakivel, hogy közben kezet tudunk fogni. Hogy ha ő valamiben jobb nálam, azt el tudjam ismerni. Ha pedig én vagyok jobb, ne legyen szükségem arra, hogy ezt az ő kisebbítésével bizonyítsam.

Mert a tisztességes verseny szerintem nem szétválaszt.

Hanem fejlődésre késztet.

Az évek alatt egyre inkább azt érzem, hogy hosszú távon nem az számít, ki volt éppen a legnépszerűbb, kinek volt nagyobb követőtábora, ki állt előrébb egy fesztivál plakátján, vagy éppen kiről beszéltek többet.

Ezek jönnek és mennek.

Amit magad után hagysz az emberekben, az sokkal tovább marad.

Ezért számomra a Bachata ma már nem egyszerűen tánc.

Egy út.

Egy folyamatos tanulási folyamat, amelyben néha tanár vagyok, néha diák, néha vezető, néha követő, néha nyerek, néha pedig kapok egy jó nagy pofont az élettől, és kezdhetek megint dolgozni. 😁

De pontosan ezt szeretem benne.

A küzdelmet.

A fejlődést.

A pillanatot, amikor megszólal egy zene, eltűnik körülötted minden, és egyszer csak benne vagy abban a megmagyarázhatatlan állapotban, amit úgy hívunk: flow.

Aztán véget ér a szám, ránézel arra, akivel táncoltál, és mindketten tudjátok, hogy történt valami, amit szavakkal nehéz lenne elmagyarázni.

Na, nekem ez a Bachata.

Szabadság. Kapcsolódás. Szenvedély. Közösség. Küzdelem. Önismeret.

És egy olyan ügy, amiért szerintem érdemes dolgozni.

– Myke Bachatero